22. Az utazó

Minden olyan gyorsan és álomszerűen történt, hogy el sem akartam hinni. Folyton úgy éreztem, hogy az egész csak színlelés, csak játék és a végén kiderül, hogy senki sem gondolta komolyan. De aztán... valahogy egyre hihetőbbnek tűnt.
Azon az estén Rob és a többiek ellenségekből semlegessé váltak. Olyanokká, akik nincsenek veled de ellened sem. És én már ettől is boldog lettem volna. Szentül hittem benne, hogy Adam lenyűgöző, varázslatos karizmája őket is hatalmába kerítette. És nem volt meglepő hogy így történt. Pedig láttam az arcukon hogy el-elcsodálkoznak, töprengenek hogy miként lehet ez. Lehet hogy Adam nem rossz? Lehet hogy rendes? Talán Angie mégsem választott rosszul?
És az udvariaskodó, feszültséggel teli légkörből lassacskán baráti csevegés lett. Úgy vettem észre, hogy leginkább Rob mutatott hajlandóságot a barátkozásra. Talán ez olyan vámpír dolog volt. Valahogy mintha ő, Adam és David alapjáraton azonos hullámhosszon lennének, és nekünk többieknek erre kicsit nehezebb lenne ráhangolódni. Furcsamód az est folyamán éppen Lonnie és Sarah tűntek zavartnak, pedig ők nem is sejthettek semmit, vagy ha mégis akkor sem tudtak volna nevet adni a gyanakvásuk tárgyának.
Amikor a fiúk bőszen tárgyalták egy számomra ismeretlen film eseményeit és Leah éppen a konyhában foglalatoskodott, Sarah egyszerre odahajolt hozzám.
Sarah: Nem is tudom Angie... de annyira szorongok. - súgta fojtott hangon. - Itt mindenki annyira... tökéletes.
Angie: Ezt hogy érted? - kérdeztem aggódva.
Sarah: Nem tudom neked elmagyarázni. - sóhajtott. - Csak úgy érzem, hogy ők... valahogy többek nálam. Olyan aprónak, jelentéktelennek érzem magam.
Angie: Ez butaság! - próbáltam meggyőzni.
Sarah rám meredt, mintha látna valamit a szememben, de végül annyiban hagyta a témát, mélységes lelkiismeret furdalást hagyva bennem, amiért félre kell őt vezetnem.
Végül csak hajnalban indultunk haza. Lonnie búcsúzott el először. Ezután mi hárman és Sarah is elindultunk. David ötlete volt hogy vigyük haza őt mi, mert nekünk éppen útban esik. Vagyis inkább neki, mert mi előbb kiszálltunk az én lakásomnál.
Kissé idegesen integettem utánuk a parkolóban.
Adam: Menjünk be, Drágám. - ajánlotta. - Ne aggódj David biztonságban hazajuttatja. - mosolygott rám.
Angie: Tudom. Bízom David-ben. Csak hát... annyira rossz érzés, hogy átverem Sarah-t és Lonnie-t. - vallottam be.
Adam: Nem vered át őket. - ellenkezett. - Csak... elhallgatsz előlük ezt-azt. - helyesbített, miközben beszálltunk a liftbe.
Angie: Ezt-azt? Úgy érted vámpír-alakváltó?
Adam: Nos...
Angie: Ez akkor sem fair, még ha az ő érdekükben titkolózunk akkor is. - duzzogtam.
Adam magához húzott és mélyen a szemembe nézett.
Adam: Kicsim, nem mondhatjuk el senkinek sem hogy mik vagyunk. Ez a mi fajtánk legfontosabb törvénye. Tartsd meg a titkot. - magyarázta. - És hidd el, azzal hogy tudatlanságban tartod őket, nem csak megkönnyíted az életüket, de sokkal inkább megkíméled. Ha betartottam volna a törvényünket, akkor azon az estén, amikor a bárban odamerészkedtél és pimaszul közölted hogy tudod mi vagyok, akkor meg kellett volna hogy öljelek. - vallotta be.
Angie: Ezek szerint nem lehetek már túl sokáig ember. - súgtam döbbenten.
Adam: A lehető legokosabban fogjuk megszervezni a dolgot. Kitalálunk egy alibit, amivel néhány évre eltűnhetsz az emberek közeléből. Mondjuk egy világ körüli nászút... vagy ilyesmi. És utána, ha elég erős leszel a visszatéréshez, akkor...
Angie: Akkor? - kérdeztem a lakásom elé érve.
Adam: Akkor amennyire csak lehet megpróbálom neked biztosítani hogy azok közelébe maradhass akiket szeretsz... ameddig lehet.
Angie: Ameddig lehet? - kérdeztem döbbenten belépve az ajtón.
Adam arcán fájdalom tükröződött.
Adam: Nem maradhatsz örökké itt. AZ emberek... akik ismernek néhány év után gyanakodni kezdenének. - magyarázta. - Talán 10 év... vagy még utána 5 ha az egészet a plasztikai sebészedre fogod.
Angie: És utána?
Adam: Keresünk egy új otthont magunknak, ahol eltölthetünk néhány évtizedet. A te babaarcoddal akár még gimnáziumba is beiratkozhatnál. - tréfált.
Angie: Ezek szerint szó sem lehet végleges letelepedésről? - sóhajtottam.
Adam: Hm... vehetünk egy lakatlan szigetet. - kacsintott rám.
Elnevettem magam. A sok aggodalom, félelem, izgalom és kétely ellenére én voltam a legboldogabb nő a világon. És hihetetlennek tűnt, hogy ez a szerelem tényleg örökre szól...
Másnap az irodához érve Rob és Jerome vidáman integettek felém a kocsijuk mellől. Dax is küldött egy bágyadt mosolyt. Nem tudtam mire számítsak.
Rob: Frissen és üdén mint mindig! - célzott az öltözetemre.
Ma egy lila ruha volt rajtam fekete magassarkúval.
Angie: Ti sem tűntök különösebben megviseltnek. - mosolyogtam rájuk. Ők ketten összenevettek.
Jerome: Klassz volt a tegnapi buli, ilyet máskor is összehozhatnánk. - jegyezte meg.
Angie: Oh... hát felőlem. - egyeztem bele.
Ahogy elindultunk a bejárathoz Dax is csatlakozott hozzánk. Kissé megzavart a szemében ülő fájdalmas kifejezés és a távolságtartása. Eddig mindig ő volt a legmegértőbb velem szemben.
Rob: Adam hatalmas figura! - lelkesedett. - Én a magam részéről áldásomat adom rátok. - folytatta.
Jerome: Azért David sem kispályás. Öregem... 10 perccel azelőtt már nevet a viccemen, mielőtt még elmondanám neki.
Rob: Jobb mint Alice!
Angie: Az kicsoda? - kérdeztem értetlenül.
Jerome: Edward Cullen húga. Ő az aki látja a jövőt. - magyarázta.
Nem válaszoltam. Őket ez cseppet sem zavarta, tovább áradoztak Adam-ről. Dax pedig csendesen ballagott mellettünk, néha megvetően elhúzta a száját.
És a dolgok kezdtek furcsán alakulni. Nagyon furcsán. Rob és Jerome levakarhatatlanul a nyomunkban voltak, és Adam iránti rajongásuk szinte már az idegeimre ment. Szerencsére Rob mindig megérezte, hogy ha már túl messzire mentek és ekkor egy időre visszavonulót fújtak.
A holtpont akkor következett be, amikor egyik reggel Dax egyedül érkezett a fekete terepjáróval. Lonnie és én csak néztünk egymásra és szó nélkül odamentünk hozzá hogy kérdőre vonjuk.
Lonnie: És a másik kettő? - kérdezte.
Dax furcsa pillantást vetett rám. Végignézett fekete platform szandálomon, a koptatott farmeren és a bőrdzsekimen. Végül megvonta a vállát.
Angie: Minden rendben van velük? - kérdeztem aggódva.
Dax: Nem tudnám megmondani. - sóhajtott. - Fizikailag azt hiszem igen, de agyilag már kevésbé.
Lonnie: Ezt hogy érted?
Mielőtt még kifejthette volna, hangos zajra lettünk figyelmesek. Egy fenevad Harley gurult be a parkolóba. Lonnie elismerően füttyentett.
Dax: Na itt jönnek a klónok. - morogta.
Én értetlenül néztem, de Lonnie hirtelen a szája elé kapta a kezét és a szemei kikerekedtek. Akkor láttam meg hogy mire céloz Dax. Jerome bakancsban, katonai nadrágban, bőrkabátban, punk séróval és vadul kifestve vigyorgott rám. Robot pedig fel sem lehetett ismerni. Mintha Adam kisöccse lenne. Szőke haját feketére festette, és a homlokába fésülte. szűk fekete farmert viselt, bőrkabáttal, szegecses övvel, ujjatlan bőrkesztyűt és motoros bakancsot. Ő is ki volt festve.
Lonnie: Nem is tudom honnét merítették az ötletet! - kuncogott.
Angie: Uram Isten! - dadogtam. - Pont úgy néznek ki mint...
Dax: Te! - vágta rá gorombán.
Ránéztem és meglepett a szeméből sütő utálat. Tudtam hogy megváltozott a stílusom és a külsőm, de hogy én is úgy festek mintha egy bizarr szekta tagja lennék, ahol mindenki Adam-et követi, arra rémálmomba sem gondoltam volna. Nagyon dühös lettem.
Angie: Na és?
Dax: Igazad van... semmi közöm hozzá. De mond meg a haverodnak, hogy szálljon le Sarah-ról. - fenyegetett meg.
Angie: Ennek meg mi a baja? - kérdeztem miután Dax otthagyott minket.
Lonnie: Biztosan az, hogy Adam barátja rástartolt a mi Sarahnkra. - kuncogott.
Angie: Az nem lehet... - ráztam meg a fejem. Közben a két klón is csatlakozott hozzánk.
Rob: Ajaj... Dax még mindig zabos. - csóválta a fejét.
Angie: Nektek is jó reggelt! - jegyeztem meg szigorúan.
Jerome: Mit szólsz? - mutatott a motorra, majd magukra.
Angie: Hm... nem is tudom. Láttam már ilyet valahol... - estem gondolkodóba. - Ja meg is van! - csaptam a homlokomra. - A pasimon!
Rob: Leah-nak tetszik. - vonta meg a vállát. - Lonnie te mit gondolsz?
Lonnie: Nem rossz. Szerinted nekem hogy állna a fekete haj? - kérdezte mohón.
Angie: Na jó! Nekem ebből elegem van. - jelentettem ki és faképnél hagytam őket.
Legnagyobb meglepetésemre Adam csak nevetett az egészen, amikor este elmeséltem neki.
Adam: Ez azért hízelgő. - kuncogott. - Elvihetnénk őket a törzshelyünkre.
Angie: És Sarah-t is? - kérdeztem.
Adam: Sarah-t? Miért ő is átpártolt a glampire-ökhöz?
Angie: Lonnie szerint csak az egyikükhöz. - mondtam komoly hangon. Adam arcáról is lefagyott a mosoly.
Adam: David túl messzire ment. - jegyezte meg.
Angie: Mit akar a barátnőmtől?
Adam: Attól tartok azt amit én tőled.
Angie: Ne... - ráztam meg a fejem. - Azt nem! Nem hagyhatjuk! - ellenkeztem.
Adam: De Sarah is vonzódik hozzá. Rob szerint is... és Dax is tudja hogy így van.
Angie: Képzeld erre én is rájöttem, miután megfenyegetett. - mondtam fagyos hangon.
Adam: Beszélek Rob-bal, majd ők elrendezik a dolgokat. - ígérte meg.
Angie: Inkább David-del beszélj hogy verje ki a fejéből ezt a... baromságot. - nem találtam rá jobb szót.
Adam: Ő csak azt akarja ami mi ketten vagyunk. - mentegette.
Angie: Rendben. De ne az ember barátnőmtől akarja AZT!
Adam nem szólt semmit, csak bólintott.

Ironikus fintora volt a sorsnak, hogy éppen Halloween előtt egy nappal érkeztem meg Forks-ba. Tegnap este tízkor kezdődött az utazásom. Először Washington-ba repültem, mert az volt a legközelebbi cél, ahová gép indult még aznap. Ott autót béreltem és egész éjjel és hajnalban vezettem Forks-ig. Meglepetésemre a városka elején, a szemerkélő esőben egy ezüst színű Volvo parkolt az út mellett, Edward Cullen pedig a kocsinak támaszkodva állt. Lefékeztem. Ő kényelmesen odaballagott a kocsimhoz és válaszolt mielőtt kérdeztem volna.
Edward: Alice látta hogy jössz és hogy el fogsz tévedni. - magyarázta. - Gyere utánam. Ephraim már nagyon vár téged.
Nem szóltam semmit csak követtem. Szerettem volna megkérdezni, hogy Nye is ennyire lelkes e. Erre a gondolatra láttam hogy Edward a visszapillantó tükörbe néz és a fejét csóválja.
Méregbe gurultam. Én sem voltam oda a lelkesedéstől, hogy ide kellett jönnöm, a napos Kaliforniából ebbe a nyálkás, szeles pokolba. Nem maradt más választásom. A barátaim teljesen becsavarodtak. De ezt még kibírtam volna. Ám amikor tegnap este Sarah lakására érve azt kellett éreznem, hogy a barátnőm mélységes bűntudatot érez, majd közölte velem, hogy erősen vonzódik David-hez... sóhajtottam... nos akkor betelt a pohár. Edward ismét aggódó pillantást vetett hátrafelé. Hogy ki az a David? Egy vámpír. Ja igen, és ha már itt tartunk Angelina Casiraghy is egy vámpírba szerelmes. Erre már Edward hatalmasat fékezett, mire én majdnem belehajtottam. Dühösen dudáltam, ő pedig elindult.
A házhoz érve a többiek már az ajtóban vártak ránk. Ephraim állt legelöl. A bőre sápadt volt, az arca békés akár egy angyalé. A szemei meleg karamell színűek. Hirtelen elfelejtettem minden keserűséget és a szívem túlcsordult a boldogságtól.
Kiugrottam a kocsiból és Ephraim karjába vetettem magam. Ő átölelt hideg szorítással.
Ephraim: Semmi baj, Dax. Most már itt vagy! Nincs semmi baj. - csitítgatott dallamos hangján és ekkor jöttem rá, hogy sírok.
Carlisle: Jó újra látni barátom! - üdvözölt. - Kérlek fáradj be. A feleségem és Bella főztek neked és Jasper ad majd száraz ruhát. Ha gondolod le is pihenhetsz. - kedveskedett.
Dax: Köszönöm. - meghatott a szívélyességük.
Edward: Dax... beszélnünk kell. - lépett hozzám.
Esme: Edward... hagyd békén szegényt, csurom víz, éhes és fáradt. - torkolta le. - Ráértek még beszélgetni. - Ha majd mindenki itt lesz. - tette hozzá.
Dax: Hol van Nye? - kérdeztem hirtelen. Ephraim-ra néztem de ő is kérdőn nézett Alice-ra.
Alice: Még mindig nem látom hogy visszajönne.
Edward: Két napja elment. - felelte mielőtt kérdezhettem volna. - Nagyon... zaklatott volt és...
Emmett: Bunkó? - kérdezte.
Edward: Én inkább úgy mondanám hogy nem hallgatott a szép szóra. - helyesbített. - Nem tudjuk hogy hová ment, mert blokkolja Alice képességét.
Dax: Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
Ephraim: Csak nemrég jött rá, hogy képes erre. Blokkolni tudja Alice-t és Jasper-t, ugyanakkor képes Edward-ot a gondolataiba engedni. - magyarázta.
Bella: Hasonlóképpen működik mint az én képesség. Ez egyfajta védőpajzs.
Kellett pár perc, amíg feldolgoztam a hallottakat. Közben Esme és Roselie megterítettek nekem és hamarosan feltálaltak egy hatalmas adag forró levest és marhasültet, amihez hasonlót már régen nem ettem. Leah sültje olyan volt mint a cipőtalp. Edward felnevetett, majd megosztotta a többiekkel is a hasonlatot.
Meséltem Leah-ról és a többiekről, de egyúttal nagyon ügyeltem a gondolataimra. Úgy éreztem, hogy a történtek csak Nye-ra tartoznak. Még Ephraim-nak sem szívesen beszéltem róla. Délután sétálni mentünk az erdőbe. Ő kecsesen mozgott az ingoványos talajon, minden mozdulata biztos volt és határozott. Lenyűgözve figyeltem.
Ephraim: Szóval Angie beleszeretett egy vámpírba! - foglalata össze a hallottakat.
Dax: Az az átkozott Adam Masen... - sziszegtem. - Esküszöm neked... az az alak képes irányítani mások érzéseit.
Ephraim: Milyen fura. - mosolygott.
Dax: Fura?
Ephraim: Igen. Azt mondtad Masen a neve. Pont mint Edward-nak mikor még ember volt. - nézett rám tiszta és ártatlan szemekkel.
Dax: Igen.... tényleg. Ez fura. Emlékszem először azon töprengtem hogy honnét ismerős ez a név.
Ephraim: Mondjuk el a többieknek. - lelkesedett.
Dax: Ne! Még ne. Várjunk egy kicsit. - kértem. - Rob és a többiek már biztosan tudják hogy itt vagyok. Várjuk meg mi lesz.
Ephraim bólintott.

Különös utazás volt. Mintha a szellemvilágon át vezetett volna az utam. Töklámpások, kísértetek, levágott fejű szörnyek minden városban. Az emberek Halloween-re készültek. Holnap este pedig elszabadul a pokol. Farkasembereknek és vámpíroknak fognak öltözni is egymást riogatják, nem is sejtve, hogy a rettegett lények közöttük élnek.
Megálltam egy percre a hegyekben és lenéztem Las Angeles-re. Fényesebb és zajosabb volt mint amilyenre emlékeztem. Még visszafordulhatsz! Súgta egy hang. Ráüvöltöttem és tovább rohantam.
Nem tudom mi történt velem. Valami eltört, átszakadt bennem, akár egy gát és képtelen voltam visszatartani tovább a vágyamat hogy visszatérjek ide ebbe a bűnös városba. Csak egyetlen éjszaka... csak egyetlen perc... csak egy pillantás rá... ezt ismételgettem magamba. Csak megnézem hogy jól van e. Pár órát eltöltök Daxékkel és már megyek is vissza Forks-ba, mielőtt még felkelne a nap. Halloween van. Minden szörny és árny szabadon jár. Nekem is jogom van hozzá. Ha csak egyetlen estére de akkor is.
Odaértem az ismerős ház elé. Az emlékek elözönlötték az agyamat. Annyi szépséges, csodás emlék és rengeteg fájdalmas. Egykor megfogadtam hogy többé nem osonok be abba a lakásba, de a fogadalmak arra valók hogy megszegjék őket.
Felnéztem. Az épület ablakai sötétek voltak, akár az éjszaka ami benézett rajtuk. Angie lakásának teraszajtaja nyitva állt, a fehér függönyt meg-meglibbentette a szellő. Behunytam a szemem. Millióból is megismertem volna a szíve dobbanását. Alszik. Hallottam egyenletes lélegzetét. És még valamit... valamiféle elégedett dorombolást. Mintha egy macska szuszogott volna.Ezek szerint van egy kis kedvence. Milyen jó hogy nincs már egyedül.
Sóhajtottam és egyetlen ugrással a teraszra érkeztem, puhán és hang nélkül. Óvatosan félretoltam a függönyt és beléptem a lakásba.
Az ismerős szag szinte arcul csapott... az izmaim megfeszültek és szememmel az ellenséget kezdtem keresni. Felkészültem a küzdelemre, habár csak pár másodperc telt el, de minden porcikám készen állt rá hogy megvédjem őt. Zajt hallottam és ugrásra készen vártam, amikor a sötétben megjelent a hálószoba ajtajában egy nagydarab, ördögi kinézetű vámpír és dühödt morgás közepette rám villantotta a fogsorát.
Én eközben Angie szívdobogását igyekeztem meghallani, de a vámpír közelebb jött fenyegetően, így láthatatlanná váltam, hogy előnyhöz jussak. Láttam hogy döbbenten keresni kezd, majd a háló felé hátrál. Ekkor meghallottam Angie csetlő botló lépteit és hamarosan fény gyúlt ami a hálóból szűrődött ki.
Angie kilépett az ajtón, csapzott sötét lobonca meztelen vállára omlott, csak egy apró hálóinget viselt. Az arcán ijedtség és értetlenség ült. A vámpír ott állt közvetlenül mellette...