11. Végleges

Még soha életemben nem voltam annyira ideges mint most. Kiléptünk a liftből. Egy teljesen átlagos, modern irodaházban voltunk. A dolgozók laza öltözéke is arról árulkodott hogy a cég fiatalos felfogású és modern.
Megláttam Robert Antwood-ot az ügyvezető igazgatót, aki felvett minket. Nem tartottam túl nagy elmének. Szinte hihetetlen hogy nem jött rá, mekkora kamuval áll szemben. Ugyan mindannyian elolvastunk néhány könyvet a PR szakmáról, de még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna azt mondani hogy szakértők lennénk.De eztán eszembe jutottak Jasper szavai. "A cég vezérigazgatójánál nagyobb átverést el sem tudok képzelni!Csak egy elkényeztetett kislány aki először papás-mamásat játszott, majd amikor megunta, úgy döntött hogy egy céget fog vezetni. Szerintem akkor sem venné észre hogy a PR csapat nem ért a munkájához ha történetesen csimpánzokból állna!"
Robert üdvözölt minket, majd bevezetett a tárgyaló terembe. Dax ment legelöl, mivel hivatalosan ő volt a főnök.
Meghallottam a lány hangját. Egyáltalán nem az a csilingelő hang volt, amire vártam. Mélyebb, akár a bársony. Lassan én is bejutottam a terembe. A többiek mögött álltam meg, próbáltam a háttérben maradni.
Amikor megpillantottam a lányt, először meglepődtem. Nem volt szőke, és szilinkonmellű, mint amilyennek Jasper elmondása alapján elképzeltem. Barna haja volt, olyan arccal akár egy gyönyörű porcelánbaba. A szemei sötétzöldek voltak és kicsit riadtak. Nem is riadtak, inkább szomorúak. Unottak. Annyira elesettnek tűnt, mint egy kislány, akit nem vesznek komolyan. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ és csak a lány létezne. Mintha egy műhold lennék és ő pedig a bolygó, ami tömegvonzásában tart. Pedig még csak nem is volt az esetem... Milyen furcsa érzés... Nem idegesítő, nem lelkesítő, csak itt van bennem.
Ekkor rám nézett. Uhhh... a francba a kontaktlencsék. Ki ment a fejemből... Láthatóan őt is összezavarta a szemeim látványa. Úgy nézett rám, mintha egy szellem lennék. És valamiért én is rá. Közben hallottam hogy Dax bemutat neki. Gépiesen a kezemet nyújtottam, amikor láttam hogy ő is ezt teszi. Az arca kicsit meglepettnek tűnt amikor hozzáértem.Valószínűleg a forró bőröm miatt. Az ő keze hűvös volt, mint általában azoknak, akik idegesek.
Angie: Örvendek! - mondta halkan.
Nye: Én szintúgy! - feleltem. És közben rájöttem hogy ideje lenne elengedni a kezét.
Furcsa lökést éreztem a mellkasomban, amikor már nem érintettem őt. Amikor el kellett engednem.
Közben leültünk a széles és hosszú, közel húsz személyes üveglapú asztalhoz. Angelina ült az asztal végén. Egyik oldalán Robert, a másikon Dax. Én ültem a legtávolabb.
Az ügyvéd csak beszélt és beszélt. Nagy részét persze nem értettem de én is úgy tettem mintha tökéletesen tisztában lennék a tényekkel és összefüggésekkel. Remélem Rob szorgalmasan jegyzetel és nem valami képregényt rajzol...
Ránéztem. Ő is engem nézett. Ez nem jó jel. Engem nem szabadna néznie. Nekem a háttérben kell maradnom, észrevétlennek kell lennem. Én vagyok a leggyengébb láncszem, a lebukási rizikó faktor legsúlyosabb eleme.Miért néz még mindig? És én miért nézem még mindig? Gyerünk, nézz másfele. Nézd Dax-et, nézd a falat, nézz akárkit, vagy akármit, de ne a lányt. Ekkor levette rólam a szemét és hirtelen mintha árnyékba léptem volna a napfény után. Nézz rám könyörgöm! Csak még egyszer. Nézz rám! És igen, megtette.
A szemében kérdéseket láttam. Bár tudnám mire gondol! Mit vett észre rajtam? Bár itt lenne Edward és elmondaná mi jár a lány fejében.
Ekkor elvonta valami a figyelmem.Dax furcsán lélegzett. Mint aki nem kap rendesen levegőt. Hirtelen felpattant, majd kirohant a teremből. Jerome, aki mellette ült azonnal utána ment.
Robert: Valami baj van? Rosszul van?
Rob: Ohhh... csak ewwwmmm... minden bizonnyal egy kis légszomj... iszik egy pohár vizet és rendben lesz. - magyarázta ki. - Folytassuk csak!
Robert: Rendben - mondta tétovázva.
Én közben hallgatóztam. Nem volt nehéz meghallani Dax-et és Jerome-ot.
Jerome: Mi ütött beléd?
Dax: Fogalmam sincs... a lány... az érzései... annyira erősen éreztem, hogy nem bírtam tovább, mintha lángba borultam volna. - lihegte.
Jerome: Feltüzeltük a csajt? - kérdezte nevetve.
Dax: Aha... ezt érezte. Lángolt... vágyakozott...
Jerome: De kiért?
Dax: Azt nem tudom.
Jerome: Heh... gondolom miattam.
Dax: Azt nem hinném ,mert még mindig ezt érzi és te nem vagy ott mellette már.
A többire már nem voltam kíváncsi. Nem ezt nem szabad, nem lehet. És különben is micsoda hiú feltételezés hogy miattam érez így. És különben sem szabad. Még csak gondolni sem szabad rá.
Eldöntöttem hogy többet nem nézek rá. Nagyon nehezen de sikerült megvalósítanom a dolgot. A tárgyalás végén szinte kirohantam a teremből. Le a tűzlépcsőn, ki az utcára, végig a városon. De az érzés utánam jött. Bennem volt... véglegesen...